Halottak napja alkalmából-a halálról

Halottak napján megemlékezünk eltávozott szeretteinkről. Vannak népek, akik virágokat, mécseseket visznek ki a temetőbe, máshol (pl: a zsidó hagyományban) egy kavicsot vagy követ tesznek a sírra. Még a gyerekek is, nem csak a felnőttek élvezik a szép látványt, amikor sötétedés után a temetőkben ezernyi pislogó mécses világít.

A halál tabutéma. Az emberek nem szeretnek róla beszélni és valami misztikus elmúlásnak, valaminek ( a földi életnek, a létezésnek) a végleges végét értik alatta. E miatt aztán a halál félelmetesnek tűnik számukra. Ami ismeretlen, attól félünk. Ismerjük hát meg!

Sok tanítás (pl: a buddhizmus, a taoizmus, a kereszténység, a hinduizmus és ezáltal a jógafilozófia is egyetért abban, hogy a halál nem valami elmúlás, hanem ellenkezőleg, valaminek a kezdete. Ahhoz, hogy ezt megértsük, másképp kell gondolkodnunk, és megértenünk az összefüggéseket, melyekről idáig nem volt tudomásunk.

Mondják, hogy ha egy kapu becsukódik, egy másik kinyílik. Csak sokszor olyan hosszasan nézzük a magunk után bezáródott kaput, hogy nem vesszük észre a kinyíltat. Ugyanígy, a halál is felfogható egy kapunak. Az élet kapuja bezáródik, amit mi halálnak nevezünk, a durva fizikai testünkben megszűnnek az életfunkciók, és eloszlik, felbomlik. De ez csak a durva fizikai testre igaz. Közben kinyílik egy másik kapu. Vajon észrevesszük?

Minden élőlénynek 5 teste van. A durva fizikai test, ami szemmel látható, és ezen kívül az asztráltest, ami 3 rétegből áll, és az okozati test. Az asztráltest finom fonalon keresztül kapcsolódik a fizikai testhez, rajta keresztül halad az életáram. Amikor a fonal elszakad, az asztráltest eltávozik, a test meghal. Az okozati test, vagy csíra test, éppen úgy, ahogyan egy mag vagy gumó önmagán belül tartalmazza annak a növénynek a pontos tervrajzát, amelyet teremni fog, az okozati test is tárolja a finom benyomásokat karma formájában. Ezek a finom benyomások irányítják a másik két test kialakulását és növekedését, és meghatározzák az új születés minden vonatkozását. A halál időpontjában az okozati és az asztráltest, amelyek együtt maradnak elválnak a fizikai testtől.

Ken Wilber kortárs amerikai filozófus, író, misztikus így vélekedik:
„Minden nagy bölcseleti hagyomány úgy tarja, hogy a halál pillanata rendkívül fontos és értékes lehetőség. A halál pillanatában az ember elengedi a durva fizikai testet, és a magasabb dimenziók – a szubtilis és kauzális – azonnal bevillannak az elhalálozott éber tudatosságába. Ha az adott személy képes felismerni ezeket a magasabb és sprirituális dimenziókat, akkor azonnali megvilágosodásban részesül. Az emberi létnek 3 fő szintje vagy dimenziója van: a durva (a test), a szubtilis (az elme), és a kauzális (szellem). A halál pillanatában a Nagy Láncolat alsó szintjei bomlanak fel először, kezdve a testtel, az érzékeléssel és az észleléssel. Amikor a test megszűnik (már nem működnek a testfunkciók) az elme és a lélek finomabb dimenziói kerülnek sorra, majd a halál tényleges pillanatában, amikor minden szint szertefoszlik, a tiszta kauzális Szellem villan fel az ember éber tudatosságában. Ha képes felismerni ezt a Szellemet, mint saját igaz természetét, akkor bekövetkezik az azonnali megvilágosodás, és az ember mindörökre visszatér az Istenséghez, immár Istenségként. Ha ez a felismerés elmarad, akkor az ember (a lélek) egy közbülső állapotba kerül, a bardóba, amelyről úgy tartják, hogy néhány hónapig tart. Megjelenik a szubtilis szint, amelyet végül a durva szint megjelenése követ és az illető újjászületik egy fizikai testben, új életet kezd, magával vive lelkében azt a bölcsességet és erényt ( de nem konkrét emlékeket), melyeket az előző életében összegyűjtött.

Függetlenül attól, miképp vélekedünk a reinkarnáció gondolatáról, a bardóról vagy az élet utáni állapotokról, a következő bizonyosnak tűnik: Ha az ember egyáltalán elhiszi, hogy bizonyos része isteni, hogy kapcsolatban áll valamiféle Szellemmel, amely valamilyen módon meghaladja halandó testét, akkor a halál pillanata döntő fontosságú, hiszen ekkor a halandó testnek vége és ha bármi marad utána, akkor azt ilyenkor ismerheti meg.

Természetesen a halálközeli tapasztalatok és kutatások mind alátámasztani látszanak ezt a feltételezést.” – eddig az idézett szöveg.

A Tibeti Halottaskönyv részletesen leírja a halál folyamatát, és a tényt, hogy mindenhol segítői vannak az embernek, a léleknek, mind ezen az oldalon, mind túl, odaát. Lépésről lépésre végigvezetik a lelket. És léteznek speciális meditációs gyakorlatok, amelyek tökéletesen eljátsszák a halál és a feloldódás egész folyamatát.

Nem kell elhinni semmit, amivel nem tudunk azonosulni. Az itt hallottakat, leírtakat sem.

A hit a fontos. Amit az ember elhisz, a hit ami a tudatában van. Tehát a hit, az a tudat. És mivel minden tudat kivetül és tükröződik, (minden ami bennünk van, kivetítjük a világba, majd a világ visszatükrözi azt), így pontosan olyan élethelyzetekbe keveredünk, amilyeneket a tudatunkkal idézünk elő. Ahogy Hermész Triszmegisztosz mondja: „Ahogy kint, úgy bent, ahogy fent, úgy lent.”

Attól, hogy valamit tagadunk, vagy nem hiszünk benne, attól még létezik. Nem kell hinni a gravitációban sem, az mégis működik.

Ezen túlmenően lehet nagyon szép ünnep a Halottak napja és a szeretetteljes megemlékezés, és a Mindenszentek.

Viszont lehet, hogy a tényhez, miszerint mindannyian egyszer meghalunk, máshogy fogunk viszonyulni. Ha elveszítjük egy szerettünket, talán könnyebben tudjuk majd elengedni, könnyű szívvel, hiszen tudjuk, hogy igazából a lélek soha nem hal meg, csak átköltözik egy másik dimenzióba. Az ismeretek birtokában a ragaszkodó, fájdalmat okozó szeretetünk átalakul majd igazi szeretetté.