Létünk alapja a polaritás. Van nappal és éjszaka, férfi és nő, plusz és mínusz, nyár és tél, forró és
hideg. A jelenségek világában egyetlen olyant sem találunk, amelynek ne volna ellentétpárja. Igen-
még a gondolatainkban is csak ellenpólusokban tudunk elképzelni bármit. Ellentétekkel élünk,
ellentétekben gondolkodunk. Sőt! Két ellentétes pólus közötti feszültség a feltétele annak, hogy
valami egyáltalán behatolhasson a tudatunkba. Van azonban, ami nincs alárendelve a polaritásnak:
mégpedig Isten. És éppen emiatt nem is tudjuk elképzelni ezt az Istent. Ha mégis megpróbáljuk
elképzelni, automatikusan belekényszerítjük a megszokott polaritásba: az Istenből lesz Atya és fiú,
isten és sátán, jóságos és haragvó isten, félig ember- félig isten, jóindulatú és gonosz isten stb. Ez
azonban mind csak kísérlet arra, hogy olyasvalamit próbáljunk megérteni, ami felülmúlja a
képzeletünket. Itt is megfigyelhetjük a polaritás törvényét: ha vannak olyan dolgok, amelyeket el
tudunk képzelni, olyanoknak is lenniük kell, amelyeket nem. Ez a polaritás feszültséget szül és ezért
előfeltétele és oka minden életnek, minden aktivitásnak, a mozgás mindenféle formájának. Polaritás
nélkül semmi sem létezik. Persze egymagában a „nincs” sem létezhet, csak a „van”-nal szembeállítva.
Ezért képzeljük Istent létező potenciának, amely szélsőségeket alkot, és így teremt valóságot.
A polaritás törvényét, mint a valóság egyik legalapvetőbb törvényszerűségét, csak kevesen részesítik
kellő figyelemben. Értékarányokban gondolkodunk, tehát mindenki kiépít magában egy
vonatkoztatási rendszert, amely szerint a következő jelzőkkel ítélkezik: jó, helyes, értékes stb. Az
ellentétes fogalmakkal: rossz, hibás, értéktelen – pedig azokat a dolgokat bélyegzi meg, amelyek
véleménye szerint nemkívánatosak, és ezért létezniük sem volna szabad. Ezzel a beállítással azonban
a valóság gyökereit fűrészelgeti. Hiszen amely pillanatban nincs többé rossz, a jó sem létezhet többé
stb. Ha elektromos vezetékemből a jövőben kiküszöbölöm a negatív pólust- nem lesz áramom.
Aki a rossz ellen harcol, ugyanazt teszi, mint aki a jó ellen küzd: mindketten a valóságot támadják. A
jó és a rossz nem egyéb, mint ugyanazon dolognak poláris megjelenési formája, csak éppen nem
tudjuk már a kettőt egységnek elképzelni.
Minden embernek aki olyan büszke a „jóságára” meg kellene gondolnia, hogy csakis azoknak a
számlájára lehet „jó”, akik „nem jók”, hiszen csak ezek létezésével lehet a kettőt megkülönböztetni.
És még ehhez jön az, hogy az önmagát jónak hirdető ember szintén nem kizárólag jó, hanem valahol
rossz is, csak ezt a tulajdonságát elfojtja, száműzi a tudatalattiba, onnan vetíti ki a környezetére.
C.G.Jung az embernek azt a részét – amely egyébként mindenkiben megtalálható – az árnyék
archetípusának nevezte el. Ki csodálkozik azon, hogy az árnyéknak a tulajdon személyiségünkhöz való
kapcsolata minden neurotikus zavar pszichoterapikus kezelésének első szükséges – és nehéz-lépése?
A természet „egész” embert követel, és ehhez hozzátartozik a valóság mindkét oldala.
A POLARITÁS TÖRVÉNYE
